|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 16 találat | lapozás: 1-16 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Rozsnyai Sándor 1993. október 9.Kozsokár Gábor RMDSZ-szenátor elmondta, hogy levelet írt Vacaroiu miniszterelnöknek, kérve, helyezzék hatályon kívül a Kovászna megyei prefektusnak a román iskolák kötelező felállítására vonatkozó rendeletét. - Romániában a nemzetiségi statútum, az 1945. évi 86-os törvény ma is érvényben van, egy 1991-es alkotmányjogi egyetemi tankönyv is megemlíti. /Tóth Erzsébet: A jognak kosra Háromszéken. = Magyar Nemzet, okt. 9./ Az 1945-ös nemzetiségi statútum szövege, egyben Rozsnyai Sándor értékelése: Európai Idő (Sepsiszentgyörgy), szept. 8./2003. március 13.Jogerős ítéletben utasította vissza a brassói táblabíróság azt a keresetet, melyben a Bákó megyei tanfelügyelőség a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége betiltását kérte. Több mint egyéves pereskedés után immár harmadfokon is elutasította a bíróság a Bákó megyei tanfelügyelőségnek a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége ellen benyújtott keresetét. A tanfelügyelőség szerint a szövetség oktatási tevékenységet folytatott, ehhez pedig a tanfelügyelőség jóváhagyása szükséges. Ezt az igazságszolgáltatás valamennyi szintjén elutasították. Rozsnyai Sándor, a csángószervezet ügyvédje elmondta, a tárgyaláson amellett érvelt, hogy a csángószövetség tevékenysége semmiképpen nem minősíthető oktatási tevékenységnek. A bíróság elfogadta azt az érvelést. Legnyomósabb érve az volt, hogy míg a tanfelügyelőség a csángószövetség beszüntetését kéri, az Európa Tanács éppen a csángószervezetek támogatását ajánlja a román államnak. Bartha András, a csángószövetség elnöke leszögezte: "Mindig is tudtam, hogy nem ütközik törvénybe az, amit tettünk, és a pereskedés csupán a tanfelügyelőség túlbuzgóságának volt a következménye. Továbbra is az a célunk, hogy a magyar anyanyelv oktatását az állami iskolákban tegyük lehetővé a csángóknak." /Gazda Árpád: Folytathatja munkáját a csángószövetség. = Krónika (Kolozsvár), márc. 13./2003. június 30.Jún. 28-án délelőtt ülésezett a Szövetségi Képviselők Tanácsa. Meghallgatták a szövetségi választási bizottság jelentését, s igazolták a 144 képviselő mandátumát. Megalakultak a frakciók, szám szerint nyolc. Ezek: Kereszténydemokrata, Székelyföldi frakció, Novum Forum, Partium, Új Erő, Szórvány, Szabadelvű és a Nemzeti Polgári Centrum. Nem sikerült megválasztani az SZKT állandó bizottságát, mert a többes jelölés során az alelnök-jelöltek közül csak Puskás Bálint kapta meg a szükséges szavazatszámot. Az elnökválasztás simán ment, ugyanis egyetlen jelölt volt, Frunda György, aki 103 szavazattal 21 ellenében nyerte el a tisztséget. A másik alelnök és a négy titkár megválasztását a következő SZKT- ülésre halasztották. Frunda György kijelentette: szeretné, ha az SZKT funkcionális parlamentként működne, nem az iszapbirkózás, a sértegetések, a parttalan viták színtere lenne. Markó Béla szövetségi elnök nyitotta meg az SZKT alakuló ülését, kijelentve, hogy a testület tagjai "hiteles képviselői a romániai magyar közösség politikai akaratának. Nem valamiféle új keletű erdélyi magyar kutyabőr által, nem közfelkiáltás által, hanem választás által". Hangsúlyozta, hogy közösen kell dolgozniuk az RMDSZ programjának végrehajtásáért, "ezt helyettünk senki sem fogja megtenni. Tanácsokat kapunk majd ezután is, különböző fórumokról meg- megüzenik majd nekünk, hogy mi a dolgunk, időről időre ki leszünk téve olyan grammatikai leleményeknek, hogy: "fogjuk meg és vigyétek!", de a munkát nekünk kell elvégeznünk". Az SZKT-nak történelmi kihívásokkal kell szembenéznie az elkövetkezendőkben. Döntéseinek következményei ugyanis kihathatnak nemcsak a következő évekre, de az elkövetkezendő évtizedekre is, hiszen a jövő nemzedékek sorsáról is határoznak, valahányszor meghoznak egy-egy politikai döntést. Példának az erdélyi autópálya tervét hozta fel, hozzátéve, hogy sem ebben az ügyben, sem a nyelvhasználat, az anyanyelvű oktatás, sem az egyetem vagy az önkormányzatiság dolgában nem lehet előrehaladást elérni, ha nem lennének politikailag egységesek, vagy ha a magyarságnak nem lenne parlamenti képviselete. "Nélkülünk rajzolnák át a térképet, és mi majd tiltakoznánk. Nélkülünk szerveznék át a közigazgatási egységeket, és mi majd tiltakoznánk. Nélkülünk történne minden, ami fontos és mi majd tiltakoznánk. Itt-ott talán még le is fékezhetnénk az áruló szándékokat, még toldozhatnánk- foldozhatnánk is egy kicsit a szakadt térképen, de ez a maximum, amit elérhetnénk". (...) "Mi nem ezt akarjuk! Mi partnerek akarunk lenni, mi bele akarunk szólni azokba a döntésekbe, amelyek minket is érintenek, és dönteni akarunk azokban a kérdésekben, amelyek csakis minket érintenek. Ehhez egységes RMDSZ-re van szükség!" - hangsúlyozta Markó Béla. Ezután Markó kirohant a fórumosok ellen, akik megbontják az egységet. A testület elfogadta Markó Béla javaslatát, és további bizalmat szavazott Takács Csaba ügyvezető elnöknek és az általa összeállított csapatnak. A tanács jóváhagyta a parlamenti frakciók működési szabályzatát, elutasította Ungvári Zrinyi Imre, a szövetségi etikai bizottság elnökének bizalmi szavazásról szóló indítványát, és állásfoglalást fogadott el az Európa Tanács 1609. számú, a regionális autonómiáról szóló ajánlás-tervezetéről. Az állásfoglalás elfogadását parázs, személyeskedésektől sem mentes vita előzte meg, ugyanis két változatot dolgoztak ki, egyiket az ügyvezető elnökség, másikat az RMDSZ képviselőházi frakciójának polgári szárnya. A testület az ügyvezető elnökség által kidolgozott változatra adta voksát. Szilágyi Zsolt, a Polgári szárny képviselője azzal vádolta Frunda Györgyöt, az ET jogi bizottságának alelnökét, hogy nem tájékoztatta az RMDSZ parlamenti frakcióit Andreas Gross svájci képviselő jelentéséről, amelyben a regionális autonómia elveinek jogi érvényesítését kéri, s amelyben megállapítja: "Az autonómia megoldást jelenthet az olyan, háborús konfliktussá növekvő politikai feszültségekre, amelyek az utóbbi években Európában kitörtek, túlnyomórészt nem államok közötti, hanem kisebbségek és államok közötti háborúkat jellemezték". Frunda György válaszában elmondta, hogy a Gross- jelentést az ET parlamenti közgyűlése elfogadta. A jelentés nem etnikai autonómiáról szól, hanem regionális autonómiáról, mint a konfliktus megoldásának eszközéről, és kimondja, hogy az autonóm hatóságoknak figyelembe kell venni a kisebbségek igényeit, jogait. Frunda szerint az Európa Tanácsban két felfogás ütközött: a francia és a német, azaz a szubszidiaritás elvére alapozó és a centralizált államfelfogás. Gross a szubszidiaritáson alapuló svájci modellre hivatkozva hangsúlyozta, hogy a parlamentek és a kormányok kötelesek hatáskörük egy részét átruházni alacsonyabb szintekre. Ha nem sikerül közös nevezőre jutni, akkor bírói parlamentet vagy nemzetközi intézetet kell létrehozni. Frunda György szerint Szilágyi Zsolt félrevezeti a magyarságot, amikor etnikai autonómiát emleget, és megvádolja őt, hogy nem tájékoztatta a parlamenti frakciókat. A Szövetségi Egyeztető Tanács megalakította a szakbizottságokat, megválasztották azok elnökeit és titkárait. Megalakult az egyházi szakbizottság, elnök Borzos István; közművelődés és művészet, elnök Jakobovits I. képzőművész; gazdaság és környezetvédelem, Sebestyén Csaba; oktatás- tudomány, Szőcs Judit; sajtó, könyvkiadás, Kántor Lajos; emberjogi szaktestület, Hajdu Gábor. /Mózes Edith: Megalakult az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 30./ A megalakult frakciók (zárójelben a frakció tagjainak száma, illetve vezetője): 1. Kereszténydemokrata Frakció (17, Kelemen Kálmán); 2. Székelyföldi Frakció (13, Ladányi László); 3. Novum Forum Frakció (11, Borbély László); 4. Partiumi Frakció (27, Lakatos Péter); 5. Új Erő Frakció (19, Borboly Csaba); 6. Szórvány Frakció (11, Winkler Gyula); 7. Szabadelvű Kör Frakció (10, vezetőjét később választják meg); 8. Nemzeti Polgári Centrum Frakció (22, Kónya-Hamar Sándor). A frakciókba be nem lépett 14 képviselő függetlenként tevékenykedik majd az SZKT-ban. A felsorolásból látható, a Katona Ádám vezette Erdélyi Magyar Kezdeményezés nevű platform, illetve a Bucur Ildikó vezette baloldali platform az új testületben nincs jelen. Nem alakítottak külön frakciót a Reform Mozgalomnak az SZKT-ban jelen lévő tagjai sem, akik az ülésen javaslataik zömét a Nemzeti Polgári Centrum Frakció támogatásával nyújtották be. A belső ellenzékként számon tartott korábbi platformok képviselői egyébként most a Nemzeti Polgári Centrum Frakcióba tömörültek, amely 22 tagjával - a Partiumi Frakció után - a második legnagyobb SZKT-frakciót alkotja. Az Új Erő Frakciót az SZKT-ban képviselt ifjúsági szervezetek képviselői hozták létre. 19 tagjával ez a testület harmadik legnagyobb frakcióját adja. Az SZKT megválasztotta az RMDSZ Szabályzat-Felügyelő Bizottságát, amelynek öt tagja közül kettőt (Bíró Enikő, Markó Attila) a szövetségi elnök javasolt. A fennmaradó három helyre titkos szavazással Asztalos Csabát, Rozsnyai Sándort és Rütz Erzsébetet választották meg. Toró T. Tibor felhívással fordult a testülethez, hogy az RMDSZ-ben állítsák helyre a sokszínűséget, mert a szervezet homogén párttá vált, ahonnan az ellenvéleményeket kiszorítják, ami az érdekképviseletet gyengíti. Javasolta a szabályzat vitájának elnapolását, újratárgyalását, s a konszenzussal elért kétharmados döntéshozatal bevezetését. Ellenkező esetben úgy vélte, a többség diktatúrája érvényesül a kisebbség felett. Ez utóbbi megfogalmazást Székely Ervin visszautasította. Márton Árpád és Verestóy Attila egyaránt azzal érvelt, hogy a parlamenti frakció működőképességének és hatékonyságának biztosítása megköveteli az ott egyszerű többséggel elfogadott döntések kötelező érvényesítését a parlamentben. Az SZKT Toró T. Tibor javaslatát leszavazta. Ungvári-Zrínyi Imre, az RMDSZ Etikai és Fegyelmi Bizottságának (EFB) elnöke három etikai vizsgálatról számolt be a testületnek. Az elsőt Pécsi Ferenc képviselő ellen nyújtották be, aki 2002 februárjában a bukaresti Curentul napilapban azt állította, hogy gazdasági érdekszövetség létezik az RMDSZ és a kormánypárt vezetői között. Az EFB felszólította Pécsit, hogy terjessze be bizonyítékait, vagy pedig vádjait nyilvánosan vonja vissza. Pécsi közölte: élni kíván fellebbezési jogával. Kifogásolta, hogy a két évvel ezelőtt általa benyújtott keresettel az EFB mindmáig nem foglalkozott, miközben az ellene irányuló keresetet kivizsgálta. Az EFB-határozatot az SZKT elfogadta. A második a Nagy Pál kontra Asztalos Csaba ügy volt. Az EFB figyelmeztetésben részesítette Asztalost, aki a hatóságoknál levédte a MIT nevet, miközben tudta, hogy ezt évek óta a Magyar Ifjúsági Tanács nevű szervezet, az RMDSZ egyik partnerszervezete használja, s ezzel erkölcsi kárt okozott a MIT-nek és a szövetségnek. Asztalos kijelentette: fellebbezni fog, hiszen amikor a nevet levédte, a MIT "már rég nem volt" az RMDSZ ernyője alatt. Az EFB-határozatot az SZKT elutasította. A harmadik a Lakatos Péter kontra Tőkés László ügy volt. Markó felhozta a státustörvény történetét. Rámutatott: az RMDSZ nem örült annak, hogy "az egységes nemzet fogalma helyett az egy nemzethez való tartozás elve maradt a szövegben", ám a szövetség azoknak a nevében fogadta el a módosítást, akik igénylik a támogatásokat, és akik számára fontos, hogy a kedvezmények köre bővült. Hozzátette: a következő feladat annak elérése, hogy a jogszabály Romániában alkalmazható legyen, ehhez azonban az RMDSZ-nek politikai befolyásra van szüksége. Lakatos Péter úgy vélekedett, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács felállítása a Tejútnál is messzebb van. Kelemen Attila a magyarországi politikai ellentétek Erdélybe hozatala ellen foglalt állást. Markó Béla beszédét és a szövetség jelenlegi politizálását a Nemzeti Polgári Centrum Frakció nevében Szilágyi Zsolt élesen bírálta. Rámutatott: ha ebben a ritmusban halad az egyházi ingatlanrestitúció, a teljes vagyon visszaszerzése akár 30 évig is eltarthat. Ugyanakkor leszögezte, nem igaz, hogy a Kárpát-medencei magyarság 98 százaléka egyetértett a státustörvény módosításával. Furcsállotta azt is, hogy miközben a magyar státustörvényt az EU kifogásolja, a moldovaiak nyugodtan lehetnek kettős - moldovai és román - állampolgárok. /Tibori Szabó Zoltán: Boldogulásunk egységünktől és gazdasági erőnktől függ. Marosvásárhelyen újjáalakult a Szövetségi Képviselők Tanácsa. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 30./2004. november 19.Rozsnyai Sándor ügyvéd, a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara dékánja írt nyílt levelet Gyurcsány Ferenchez miniszterelnöknek. Azon kevés, határon túli magyar értelmiségi közé tartozik, írta, akik kezdetektől fogva a Magyarországon hatalomra jutott, baloldalinak számító kormány tagjait legalább olyan jó magyarnak tartották, mint az előző jobboldali kormányt és annak tagjait. Azonban a kettős állampolgárság lehetőségének megvonásával megvonják a határon túli magyaroktól még az erkölcsi együvé tartozás lehetőségét is. Ez olyan bűn, amely azokat igazolja, kiknek kezdettől fogva az volt a véleményük, hogy a magyar baloldal elhanyagolja a határon túli magyarokat. Ezért a bűnért a történelem előtt felelni fognak. /Nem lenne szabad e bűnt elkövetni (Nyílt levél Magyarország miniszterelnökéhez). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 19./2006. augusztus 30.Rozsnyai Sándor, a sepsiszentgyörgyi ügyvédi kamara dékánja elmondta, vita folyt nemrég a kérdésről: szabad-e magyar bírónak magyarul megszólalnia a tárgyalóteremben. Korábban egy marosvásárhelyi román bíró, aki jól beszél magyarul, amolyan utolsó mohikánként időnként a peres felek érdekében látva, hogy nem tudnak jól románul, engedte a magyar beszédet. A bírót feljelentették, és az Igazságügyi Minisztérium által lefolytatott vizsgálat végül a bírónak adott igazat. Elismerték, nem jogsértő, ha a bíró magyarul kérdez. Ennek ellenére a magyarul megszólaló bíró fehér holló Romániában, ahol nemrég egy magyar bírónőt jelentettek fel hasonló okokból, s ahol a kevés magyar szakember többnyire óvakodik anyanyelven fordulni a peres félhez. Pár évtized alatt hihetetlen változás következett be még a Székelyföldön is. Rozsnyai Sándor, a sepsiszentgyörgyi ügyvédi kamara dékánja emlékezett, 1971-ben került ide, a belépett az ügyvédi kamarába. Akkor az első dolga volt megtanulni magyarul perbeszédet mondani, mert azt a jogon nem tanulták meg. Az igazságszolgáltatásban itt dolgozók döntő többsége akkor magyar volt. A törvényszék elnöke akkor Csákány András volt, a bírák is magyarok voltak. Akkor még a román bírókkal is lehetett magyarul szót váltani. A jegyzőkönyveket viszont románul vezették. Akkoriban a bírói kar mellett az ügyészségen is többségben voltak a magyarok, sőt, a rendőrségen is sokan azok voltak. Azután lassan áttértek a bíróságokon a román nyelvre, egyre több román bírót neveztek ki. A bírói kar elrománosítása a nyolcvanas években következett be, és azóta sem történt fordulat. Az utóbbi időben van némi haladás. Ha valaki ma azt mondja, nem tud románul, akkor ezt már minden bíró elfogadja, és megadja a tolmácshasználati jogot. A kilencvenes években a bírák száma is megnőtt, a magyar utánpótlás akadozik, az arányok tovább torzultak. Kovászna megyében a kommunizmus idején sosem mondták, hogy magyarul nem lehet beadni kérvényeket. Gondoskodni kellene arról, hogy magyarul is folyjék a jogászképzés. /B. Kovács András: Anyanyelven a törvényszéken. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 30./2010. február 18.Albert Álmos: le a lobogóval„Biztos voltam az igazamban, hiszen betartottam a törvényt. A prefektus esetemben rosszindulatúan értelmezte a jogszabály alkalmazását, és a moldvai bíróságok is egyértelműen elfogult módon ítélkeztek” – jelentette ki a Krónika megkeresésére Albert Álmos háromszéki szenátor, Sepsiszentgyörgy korábbi polgármestere, miután a strasbourgi emberi jogi bíróság helyt adott keresetének. A strasbourgi döntés értelmében a román államnak vissza kell fizetnie a 2755 eurós bírságot, amelyet hét évvel ezelőtt a Kovászna megyei prefektúra rótt ki az akkori polgármesterre. Albert Álmos a számokra és a paragrafasukra már nem emlékszik pontosan, de a történetet ma is elevenen idézi fel. Elmondása szerint 2003 tavaszán új törvény jelent meg, amely pontosan előírta, az intézményeknek hová kell kifüggeszteniük az ország zászlóját, a megyei jogú városok polgármesteri hivatalainak a bejárat két oldalára kellett kitűzniük a trikolórt. A jogszabály alapján Albert Álmos levette a városháza tornyáról a zászlót. „Az akkori prefektus, a szociáldemokrata Horia Grama rettenetesen megharagudott, és azonnal megíratta az ötvenmillió régi lejről (5 ezer új lej) a büntető jegyzőkönyvet” – emlékszik Albert. Hamarosan újabb ötvenmilliós bírságot rótt ki a prefektúra, mert a hivatal levelezésében a magyar nyelvet a fejléceken pedig a magyar megnevezést is használták. Albert azonban kétségbe vonta a pénzbírságok jogosságát, és fellebbezett. A sepsiszentgyörgyi bíróság nem kívánta tárgyalni az ügyet, ezért azt áthelyezték Moldvába. Először az oneşti-i bíróságon, majd a bákói törvényszéken meghallgatás nélkül, egyoldalú tárgyaláson elutasították a keresetét, a legfelsőbb bíróságon is megszületett a végleges döntés a bírság jogosságáról. Albert Álmos helyi üzletemberek és magyarországi testvérvárosok adományaiból fizette ki a bírságot. Rozsnyai Sándor sepsiszentgyörgyi ügyvéd segítségével azonban összeállították a periratot, és 2004 őszén a strasbourgi Európai Emberjogi Bírósághoz fordultak. Az európai bíróság évente egy alkalommal kiegészítő iratokat, újságcikkeket kért a felektől. A napokban megszületett döntés elmarasztalja a román igazságszolgáltatást, amiért Albert Álmosnak nem volt része pártatlan bíráskodásban, és kötelezi a román államot a bírság visszafizetésére. A szenátor lapunknak elmondta, a visszakapott összeget visszafizeti azoknak, akik akkor a segítségére siettek. Albert Álmos ugyanakkor úgy ítéli meg: az európai bíróság döntéséből kiindulva vissza kell térni a zászló kihelyezésének kérdésére, szerinte ugyanis a lobogót le kell venni a toronyról, és oda kell tenni, ahová a törvény is előírja, vagyis a bejárathoz. Bíró Blanka. Forrás: Krónika (Kolozsvár) 2013. november 15.Felelősségre vonás a győztesek atrocitásai miattA román sajtóban olvastam, hogy a Strasbourgi Bíróság elítélte Oroszországot a katyni vérengzések miatt. Amint közismert, a katyni erdőben a II. világháború idején a szovjetek 40 000 lengyel tisztet és katonát gyilkoltak meg. Abból a szempontból, ami számunkra érdekes, most kevesebb jelentőséggel bír, hogy ezt a háborús bűnt annak idején a szovjetek a németekre fogták, és ezt a szovjet hazugságot a teljes világ-közvélemény sokáig elfogadta. A Strasbourgi Bíróság erre vonatkozó határozatát én a nemzetközi joggyakorlatban mérföldkőnek tartom, mert ez az első alkalom a II. világháború után, amikor nemzetközi bíróságon, ha csak átvitt értelemben is, de a győztesek egyikét is elítélik háborús bűnökért. Jelezni szeretném, hogy fontos lenne, ha ez a határozat valaminek a kezdetét jelentené, egy folyamatét, amelynek során felelősségre kell vonni a „győzteseket”, akik Erdélyben, Magyarországon, Ausztriában és Németországban a civil lakosságból anyáinkat megerőszakolták (amivel sokukat egy életre megnyomorítottak), a szintén civil férfiakat „malenkij robotra” vitték, ahol az elkapott betegségekbe 90 százalékuk a táborban meghalt. Az én szülőfalumból, Vajdakamarásról a húsz elvitt és rabmunkára kényszerített fiatalból tizennyolc halt meg. Ennek ugyanolyan háborús bűnnek kell számítania, mint amilyen a holokauszt. És ha a holokauszt elkövetőit a győztesek felelősségre vonták és kivégezték, akkor azokat, akik a mi ártatlan szüleinket és testvéreinket halálra kínozták, ugyanúgy felelősségre kellene vonni, vagy egyelőre legalább a világ közvéleményének tudtára hozni ezeket a bűnöket is. Rozsnyai Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 21.Magyarul a bíróságonSzámon kéri új törvényjavaslatában Márton Árpád RMDSZ-képviselő, hogy miért nem alkalmazzák a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját következetesen Romániában, holott az állam aláírta és vállalta életbe ültetését. Hat hazai törvényben is ellentmondásokat fedezett fel e tekintetben, és indítvánnyal él, hogyan lehetne azokat kijavítani. Amúgy nem titok: az elsikkasztott kisebbségi törvény, a fiók fenekére süllyesztett kezdeményezés részleges felélesztésének kísérletéről van szó. Eme különben „agyonfaragott” és „agyonáramvonalasított” kezdeményezésnek a korábbi koalíciós kormányok idején volt némi esélye arra, hogy észrevegyék a törvényhozók – mára ettől bizony fényévnyi távolságra vagyunk. No, de hogyan vélekedik az új kezdeményezés estleges gyakorlati hozadékairól a közismert háromszéki jogász, volt ügyvédkamarai dékán, Rozsnyai Sándor, aki felkérésre maga is részt vett az előmunkálatok adatgyűjtésében. Még annyit előrebocsátanánk, hogy a javaslat bírósági nyelvhasználatra vonatkozó pár pontja azóta átment a képviselőházon, és szenátusi jóváhagyásra vár. – Lehet-e a legújabb hírek, a három erdélyi magyar párt uniós kezdeményezéseinek elutasítása után az uralkodó kontinentális jogi szemlélettel szembe menni, és siker esetén mit remélhetünk a törvényjavaslattól itt, nálunk? – Nyilvánvaló, hogy ma az európai kisebbségpolitikában olyan politikusoké és nemzetállamoké a döntő szó, melyeknek a kisebbségi jogok következetes érvényesítése nem áll igazán érdekükben. Itt nyugodtan felsorolhatjuk az összes jelentős nyugat-európai államot. Ez az egyik oka annak – nem az egyedüli –, hogy a kisebbségi jogokról szóló jogszabályokat már eleve úgy fogalmazzák, annyi feltételt szabnak meg, hogy számtalan kibúvóra nyújtsanak lehetőséget. A feltett kérdésre visszatérve: egyszerre lehet azt állítani, hogy a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját nem tartják be, mert annak szellemével, részben betűjével nyilván ez történik, és azt, hogy egy-egy kérdés szabályozásában tulajdonképpen nem vetik el, nem tiltják. – A képviselő új javaslata szerint legalább hat törvényben kellene a nyelvi jogok dolgában legkevesebb tizenhárom módosítást eszközölni, hogy azokat úgymond összhangba lehessen hozni a Chartával. – Tőlem arra vonatkozóan kért adatokat, hogyan működik Sepsiszentgyörgyön a bírósági gyakorlatban a kisebbségi nyelvhasználat. Nem rejtettem véka alá, hogy Kovászna megyében ma már tulajdonképpen nincs jogi akadálya annak, hogy a kisebbségi nyelveket használják az igazságszolgáltatásban, sőt továbbmennék, azt mondanám, hogy gyakorlati akadálya sincs, nem kellene lennie – ha a román törvény szelleméből indulunk ki. – De annak betűje nemegyszer mégis mást mond, és a jog tulajdonképpeni érvényesülése mégse valósul meg. Szép kis dilemma! Sőt, gordiuszi csomó! – Mondjam tovább: ha valaki azt állítja, hogy nem tud románul, akkor számára a fordítót, a tolmácsot biztosítják. Mégpedig a büntető perekben ingyenesen. A polgári és közigazgatási perekben már nem, ott az ügyfélnek saját költségén kell tolmácsot fogadnia – és ez bizony ellentmond a Charta előírásainak. – Hol itt a jog- és esélyegyenlőség egy többségi és egy kisebbségi polgári ügyfél között? – Ha abból indulunk ki, amit mindig felhoznak ilyenkor, hogy tulajdonképpeni akadálya nincs a nyelvhasználatnak, azaz tiltás nem létezik, akkor állításuk nem hibás. Tárgyilagos szeretnék lenni, elmesélem egy tapasztalatomat. A Ceauşescu-rezsim idején a Legfelső Törvényszéken képviseltem egy ügyfelemet, s mielőtt sorra kerültem volna, egy Hargita megyei bácsi a saját perében panaszolta, hogy nem tud kielégítően románul. Fel akartam ajánlani, hogy mint semleges fél segítek a fordításban, de jobbnak láttam elállni szándékomtól, ugyanis az elnöklő bíró rögtön azzal replikázott, hogy olyan nincs, Romániában mindenkinek kell tudnia románul beszélni. S ezzel a bácsi, ha tudott, ha nem, el volt intézve. – De a törvény biztosan nem így szólt... – Valóban nem, ráadásul az 1945-ös Nemzetiségi Statútum akkor is érvényben volt, abban pedig a saját anyanyelv szabad használata van leszögezve. Ezt biztosítják az alapvető emberi jogokat előíró jogszabályok is. Ehhez képest, ha valaki kéri e jogát, akkor nálunk és gondolom, Hargita megyében is hívnak tolmácsot, de az ő költségén. Már ami a szóbeli érintkezést illeti, sőt, a tárgyalást is elhalasztják, ha az éppen nincs kéznél. Hogy mibe kerül? A felek egyezségén múlik, nem nagyon sokba, de akinek nincs vagy kevés a jövedelme, annak túl sok lehet. – Ráadásul a tolmács általában nincs jelen, külön fel kell kérni, újabb havi halasztást szenved a tárgyalás. De főleg az esélyegyenlőség hibádzik. Ezért javasolja a módosító tervezet, hogy tegyék ingyenessé a tolmácsi szolgáltatások igénybevételét a polgári és közigazgatási perekben is, sőt, hogy magyarul tudó bírókat alkalmazzanak bizonyos bíróságokon és törvényszékeken. – Indokoltan teszi. Ha innen közelítünk a kérdéshez, én még hozzátennék egy körülményt, ami a nem szakembernek elkerüli a figyelmét. Sok esetben a fordítás nem megfelelő színvonalú. Nem azért, mert a tolmács rosszindulatú, hanem mert sokszor nem tudja visszaadni azt az érvet, amit az ügyfél elgondolt. Úgyhogy nem is ritkán annak akarata, szavai a fordításon keresztül torzítva kerülnek a bíró elé. Általában nem is jogász, hanem nyelvész az illető, márpedig a jogi képzettség jól fogna esetében, hogy megfelelően fordíthasson. – Mindennek tetejében nem ismeri az ügyfél érvelési taktikáját, érveinek súlyát stb. Különben zárójelben jegyzem meg: Dél-Tirolban nem véletlenül folynak eltérő nemzetiségű ügyfelek esetén két nyelven a perek, máskor a keresetet benyújtó maga határozza meg, milyen nyelven folyjék az, a bíró – mindenkitől megkövetelik a kétnyelvűséget – köteles e kérést teljesíteni, sőt, az ítéletet is az ügyfél anyanyelvén kiközölni. No de e „maximalizmus” eltérítene témánktól. Szóval: a fordítás minősége! – Felhozok egy idevágó példát. A rendszerváltás elején, a kilencvenes évek hajnalán, mikor e kérdések nálunk ismét felvetődhettek, nagyon sok bíró vállalta önként, hogy saját magának fordít. Még a nem magyar nemzetiségűek is. Egészen addig, amíg elsősorban az ügyvédek, amikor perbeli érdekeik megkívánták, bele nem kötöttek a fordításba, holott szerintem azok általában megfelelőek voltak. Ennek az lett a következménye, hogy a nem magyarok lemondtak a fordításról, s utána a magyar bírók is elvétve tolmácsoltak maguk. – Mellesleg magyar bíró mára mutatóba maradt csak, s aki ismeri a nyelvet, sem alkalmazza. Szinte teljes egynyelvűség alakult ki a gyakorlatban, bár az ügyfelek még mindig gyakran megszólalnak vagy megszólalnának magyarul is. De van egy kényesebb kérdés: létezik egy jól érzékelhető elfogult többségi közvélemény, ennek nyomásától a bíróra igenis, tarthat a peres fél, ezért hajlamos kétszer is meggondolni, milyen nyelvi igényekkel lép fel, hiszen a bíró is ember, meglehetnek a maga előítéletei, minek azokat kihívni magunk ellen. – Nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem a megyéről beszélek, de meggyőződésem: sokan ülnek abban a székben, akik úgy gondolkoznak, főleg ha az ügynek nemzetiségi vonatkozása is van, hogy a kisebbségi ne érvényesüljön. Ez kiderül még a szakirodalomból is, olyanokat írnak például jogászok a rendszerváltás vége felé, „anakronisztikus jogszabályok” maradtak hatályosak a mai Romániában, melyeket még az Osztrák–Magyar Monarchiából hoztak. Állítják ezt annak ellenére, hogy a kolozsvári jogi katedrán román nemzetiségű professzorok ismerték el: például az osztrák–magyar telekkönyvi törvény jobb volt, mint a későbbiek vagy a Kárpátokon túli korábbiak. Mégis eltörlését kérte az illető bíró, méghozzá ezzel az érveléssel, és ma már valóban nincs érvényben. Persze, a cikkben egy szóval sem történik utalás a nemzetiségi problémára, de az érv az volt: márpedig akkori és ottani törvénynek nincs mit nálunk keresnie. El is törölték. – Én, mint potenciális peres fél, ilyen körülmények közt milyen taktikát válasszak? Mondjuk, mindenekelőtt egy magyar ügyvédet fogadnék, akinek feltárhatom a magam ügyét nyelvi torzulás nélkül, és aki szerintem eléggé jól ismeri a román jogi nyelvet, hogy ne szenvedjek emiatt nyelvi stb. hátrányt. – Igen ám, de a legtöbb ember nem így gondolkodik. Két szempontot kell megemlítenem. Az elsőt egy ismert magyar publicista tévéinterjújából vett esettel példáznám. Elmesélte, hogy a románok bevonulása után családjának volt egy jogi problémája, s azt a tanácsot adták nekik, válasszanak román ügyvédet, mert az kedvezően intézi el ügyüket. Így is jártak el, és valóban megnyerték a pert. A gondolatmenetből azt lehetett kiolvasni, hogy ez pernyerő gyakorlatnak számított akkor. Tamási Áron is leírja egy helyt: a két világháború között úgy gondolták, román ügyvédhez fordulva lehetnek eredményesek. Ma már azt is tapasztaljuk, hogy a mieink kezdenek brassói ügyvédeket megfogadni, kimondva vagy kimondatlanul azért, mert a bírók többsége is odavaló. – Az ügyvédtársadalom státusáról okvetlen beszélni kell majd, ehhez nyelvhasználatnál többre van szükség. Visszatérve: a szóban forgó javaslat 20 százalékos lakossági arány mellett ingyenes anyanyelvhasználatot kér minden perben az ügyfél számára, ráadásul legalább két magyarul is tudó bírót és ügyészt, valamint kisegítő személyzetet a magyarlakta területek bíróságain és három fellebbviteli fórumon: Nagyváradon, Marosvásárhelyen és Brassóban, összesen hat megyei törvényszéken és tizenhat helyi bíróságon. – Ami az ingyenességet illeti, az csak helyeselhető, és csak egy tollvonásba kerülne, szerintem akár igazságügyi miniszteri rendelettel is lehetne biztosítani, de kormányrendelettel bármikor. – Tehát a törvény nem tiltja, a gyakorlatban mégsem ingyenes a fordítás a polgári és közigazgatási perekben. – Mire vonatkozik az ingyenesség? Nem tiltja, hogy polgári perekben is ingyenes legyen a fordítás – de csak a büntetőjogi perekben írja elő. De mondom, ezen kormányrendelettel egyik napról a másikra lehetne módosítani, nem kell hozzá nemzetközi jogi reform. Szintén kormányrendelettel lehetne elérni, hogy amikor mindenki magyar a tárgyaláson – a felek, a bíró és a gépírónő is –, a tárgyalóteremben beszélhessenek magyarul, s nem úgy, ahogy ma folyik. Legalább annyit, hogy a törvény engedélyezze vagy értelmezzék úgy, hogy megengedi azt: ahol többségben vagyunk, anyanyelvünkön is beszélhetünk. Én a törvényjavaslattal egyetértek, és hozzátenném: legalább nekünk, magyar jogászoknak el kellene érnünk, hogy igényeljük a nyelvhasználatot, ne szóljunk románul a magyar bíróhoz, és ő se válaszoljon románul. Itt felmerül egy első látásra technikai részlet, mely az alapvető dolgokat is érinti. Amikor mindenki magyar a perben, a jegyzőkönyv miatt fordítják románra a szót. Ragaszkodnak ahhoz, hogy pontosan az kerüljön bele, amit a felek mondanak. De nincs semmi akadálya annak, hogy a jegyzőkönyvvezető is legyen magyar. El kellene érnünk, hogy erről a holtpontról elmozduljunk végre. Én még megértem azt az időszakot, amikor magyarul is beszélhettünk a hatvanas években, ügyvédtársammal magyarul mondottuk el a perbeszédet. Meg lehetne tenni, hogy a jegyzőkönyvet is magyarul vezessék, s azt utólag lefordítsák. A felek, persze, lehetőséget kapnának, hogy ha valami nem stimmel, az kijavítható legyen. Jelenleg sincs ennek jogi akadálya, hacsak nem az az alkotmányos előírás, hogy a tárgyalás román nyelven folyik. De tulajdonképpen ez sem tiltja azt, hogy a jegyzőkönyveket két nyelven vezessék. A fordítás ingyenességét itt is biztosítani kellene. Az ügyfél amúgy is fizet: az ő pénzéből tartják fenn az igazságszolgáltatást. * A nyelvi esélyegyenlőség kapcsán Rozsnyai Sándor hozzáteszi: a nyelv befolyásolja magát a gondolkodást, ami fordítva is igaz. És ha nem adnak lehetőséget valakinek, hogy magát anyanyelvén fejezze ki, az torzulást idézhet elő gondolatai visszaadásában, azaz az illető hátrányba szorul. Az ügyvéd a nemzetközi jogi procedúrát agyonbonyolítottnak tartja, rövidebb út lenne az alkotmányhoz fordulás. Akik arra hivatkoznak, hogy az alkotmány nem írja elő az anyanyelvhasználatot, azoknak tulajdonképpen nincs igazuk. A jogegyenlőség elvének alkalmazását ugyanis például előírja, s ennek jóindulatú értelmezéséből egyenesen következne, hogy anyanyelvünket az adminisztrációban és az bíróságok előtt is szabadon használhassuk. Mi több, a román állam jogalapját képező Gyulafehérvári Határozatok ezt tételesen is biztosítják. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. március 17.Az ukrán probléma (erdélyi) magyar szemmelAz volt a véleményem 1989 decemberében (amit ahol lehetett, mindenhol elmondtam), hogy ha az erdélyi magyarok azt akarják, hogy intézményeik megmaradjanak, foglalják el azokat. Én akkor az egyetemeinkre és iskoláinkra gondoltam. Bukarestben az ügyvédi kamarák alakuló országos ülésén hárman voltunk magyarok, közülük az egyik – akiről tudom, hogy nem volt rossz magyar, de ma már halott – a „tömegben” velem is románul beszélt. Én a másik magyartól, aki Marosváráshelyről jött, az 1990. februári alakuló ülésünkön megkérdeztem: barátom, most, amikor megalakul az országos szövetségünk, nem kellene az alakuló iratokba a mi kisebbségi jogainkat is belefoglalni? Elsősorban a magyar nyelvhasználatra gondoltam. Ő azt mondta: lehet, hogy a magyar nyelv használata a Kovászna megyei igazságszolgáltatásban probléma, de náluk, Marosvásárhelyen nem az. Amint ismeretes, kevesebb mint egy hónap múlva, 1990 márciusában Marosvásárhelyen, ahol a kollégám véleménye szerint nem volt magyar probléma, nem is lett magyar probléma. Mert az például, hogy Sütő Andrásnak a szemét kiütötték, Kincses Előd el kellett meneküljön az országból, nem számított problémának (ott ez ma sem probléma). Itthon arra a kérésemre, hogy ne hagyjuk az intézményeinket – ahogy a költő írta: „a templomot és az iskolát” –, még a baráti körökben is azt válaszolták, hogy majd a demokratikus román parlament megoldja ezt a problémát. Nos ez még mindig megoldás alatt van, pedig ha akkor elfoglaljuk iskoláinkat, egyetemeinket és egyéb intézményeinket, nem vagyok meggyőződve arról, hogy valaki rá tudott volna kényszeríteni azok között a körülmények között, hogy feladjuk azokat. Például elég megbízható forrásból tudom, hogy a közelünkben lévő tankokat nem tudták volna beindítani, mert valakik ellopták az üzemanyagot. Raffay Ernő budapesti történésznek Erdélyben is elhangzott előadása szerint abban az időben Antal József magyar miniszterelnök a magyar diplomatáknak tartott előadásában azt mondta, hogy aki a diplomáciában Erdély kérdését fel szeretné vetni, az azonnal mondjon le. Itthon parlamenti képviseletünknek szinte naponta kellett megesküdnie, hogy nem követeli Erdélyt. Az ezután következő nemzetközi eseményeket csak nagy vonalakban fogom felsorolni: Jugoszlávia, amelynek a létét nemzetközi egyezmények garantálták, időközben felbomlott. Olyan nemzetiségek, amelyeknek a számaránya abban az időben még el sem érte az Erdélyben, illetve az utódállamokban maradt magyarokét, például a makedonok, de még az albánok is, államot alapítottak. Sőt az egyéb kis népek (lettek, litvánok, észtek) is szembeszálltak a világ akkori – második – legnagyobb hatalmával, a Szovjetunióval, és azok is önálló államot alakítottak. Abban az időben, amikor például Jugoszlávia szétesett, az ottani, számarányában már igen lecsökkent magyarságot arra kényszerítették, hogy az egyik vagy a másik fél oldalán egymás ellen harcoljon. Csak kevesen tudják, hogy az egykori szövetséges Franciaország valamennyi romániai ügyvédi irodájához elküldött egy francia ügyvédi irodavezetőt. Hozzánk egy nagyon rendes, talpig úriember került. Túlzás nélkül állítom, hiszen én neki köszönhetem az életemet, mert ő segített hozzá, hogy Franciaországban megműtöttek. (Az ilyen műtétet akkor még nálunk nem tudták elvégezni). De itt mi heteken keresztül győzködtük, és bizonyítottuk neki, hogy a Székelyföldön – annak ellenére, hogy a magyarok többségben vannak – az igazságszolgáltatásban gyakorlatilag nem tudjuk használni a nyelvünket. Tanúja voltam Franciaországban, amikor kollégáinak elmondta az itt tapasztaltakat úgy, ahogy ő megjegyezte. Közölte: Európának ezen a részén mi, magyarok vagyunk a bizonytalansági tényezők, az irredenták. (Még egyszer megismétlem, hogy ez az a francia, aki a lehetőségekhez képest a legpozitívabban viszonyult hozzánk, a többiek ennél rosszabbak voltak.) Pedig mi, magyarok jogaink elérésére mindegyik utódállamban az illető állam által megszabott és megengedett törvényes utat választottuk. Az eredmény: aki Szlovákiában magyar állampolgár mer lenni, megvonják tőle szülőhazájának állampolgárságát. Idehaza naponta arra törekednek, hogy nemzeti szimbólumainkat betiltsák. Ukrajnába az ott élő orosz kisebbség érdekében Oroszország hadsereget küldött. Nekünk a Vereckei-szorosnál felállított emlékművünket az ukránok szinte félévenként lerombolják vagy megbecstelenítik. Ma már a megoldás mindenhol bonyolulttá vált. De mindnyájan fel kell tegyük magunknak azt a kérdést, hogy például az Ukrajnában élő, igen megcsappant lélekszámú magyarok számára az az egyetlen járható út, hogy az őket megillető jogok megadását azoktól várják, akik még az emléküket is el akarják törölni arról a földről? Rozsnyai Sándor A szerző sepsziszentgyörgyi ügyvéd Krónika (Kolozsvár), 2014. október 13.Reflexió az RMDSZ autonómiastatútuma által felvetett néhány problémáraAz alábbiakban a Krónika Szempont mellékletében közölt, az RMDSZ által kidolgozott székelyföldi autonómia-statútumhoz, különösen a dokumentumnak az október 3–5-i lapszámban megjelent második részéhez szeretnék röviden hozzászólni. Jogtörténeti és nemzetközi helyzet Nem befolyásolhatja negatívan a Székelyföld autonómiaigényét, hogy a Skóciában kiírt népszavazáson nem fogadták el a függetlenség kinyilatkoztatását. Nézzük csak meg egy gondolat erejéig közelről: Skóciában nem az autonómiáról, hanem a függetlenségről szavaztak. Nem szavazták meg a függetlenséget, de a már meglévő autonómia (amely többek között azzal jár, hogy Skóciának saját parlamentje és saját kormánya van) megmaradt, sőt megerősődött. Pedig a másik oldalon a világ egyik nagyhatalma, Anglia áll, és nem a korrupt Balkán (bárcsak mi is ott tartanánk, hogy saját kormányunk és parlamentünk lenne, mint ahogy ez 1541-től több mint 150 esztendőn keresztül tulajdonképpen más név alatt megvolt. Előrebocsátom, hogy én nagyon sajnálom, megértem és bánkódom amiatt a sok szenvedés miatt, amit az ukránok a volt szovjet birodalomban – valamennyire velünk együtt – megéltek. De ugyanakkor nem tudok nem tekintettel lenni arra, hogy – abból a szempontból, ami minket érdekel – jelenleg az Ukrajna területén levő orosz kisebbség harcol a nemzetiségi jogaiért, mint ahogy azelőtt az ukránok, sőt a románok is harcoltak a volt Szovjetunió ellen a nemzetiségi jogaikért. Az Ukrajnában élő oroszok megvalósították kisebbségi jogaikat és függetlenségüket úgy, ahogy annak idején a Magyarországon élő, a lakosság 16 százalékát kitevő román kisebbség egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét, és elszakította az ország egy részét az anyaországtól. Amikor ez az ő véleményük szerint 1918. december 1-jén megtörtént, a románok ünnepélyesen, törvényerejű határozattal arra kötelezték el magukat, hogy a létrejövő Romániában biztosítani fogják számunkra többek között azt, hogy saját kebelünkből választott egyének által, anyanyelvünkön leszünk igazgatva és kormányozva. (Én máshol már bebizonyítottam, hogy ezek a határozatok ma is törvényerővel bírnak, amelyet nem tartanak be.) Mielőtt rátérnék tulajdonképpeni témánkra, érdemes meghallgatni, hogy az akkori Magyarország területén élő román kisebbség mit követelt a maga számára: „A népek önrendelkezési jogának értelmében, valamint nemzetünknek és a vele egy területen élő kisebbségek érdekében (...) már most át kell vennünk Magyarországnak és Erdélynek románok által lakott vidékei fölött a teljes kormányzó hatalmat.” A magyar kormány „...rendelje hatalmunk alá az azon a területen található minden állami, politikai, közigazgatási, bírósági, iskolai, egyházi, pénzügyi, katonai és közlekedésügyi intézményt, hatóságot és szervet. Ugyanakkor ezen a területen minden más imperium megszüntetendő” (lásd Raffay Ernő Nem (csak) Erdély volt a tét, Csíkszereda, Budapest, 2010, 7. oldal). Hangsúlyozom, mindezt a Magyarországon élő román kisebbség 1918. november 9-én követelte, amikor ők Magyarország területén laktak, és magyar állampolgárok voltak. Vajon mit mondanának a román hatóságok, ha az egyetemesen elfogadott jogegyenlőség elve alapján mi most ugyanazt követelnénk számunkra, amit ők követeltek akkor a magyar államtól? Megjósolom: megpróbálnának bezárni, vagy legalábbis ellehetetleníteni. A statútummal kapcsolatos néhány konkrét javaslat Nem tartom szerencsésnek azt a megoldást, hogy megalakuljon számunkra egy kizárólag Marosvásárhelyen székelő táblabíróság, csak akkor, ha ennek a táblabíróságnak a marosvásárhelyivel azonos jogkörrel felruházott részlegei működnének Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is. Ebben a vonatkozásban emlékeztetnék arra, hogy a marosvásárhelyi igazságszolgáltatás a mai napig nem vonta felelősségre azokat, akik 1990 márciusában kiverték Sütő András szemét, Kincses Elődöt pedig elüldözték az országból. Mondhatnék más példát is, de nem tudnám bizonyítani. De ez a megoldás nem szerencsés abból a szempontból sem, hogy a Hargita és Kovászna megyében élő lakosságot – ha a táblabíróságra fellebbezni akar – a jelenlegi rossz összeköttetések, útviszonyok közepette Marosvásárhelyre küldenék. Esetleg az elképzelhető, hogy az így létrejövő „autonóm” táblabíróság adminisztratív vezetőségének (mondjuk elnökének és alelnökének) Marosvásárhelyen legyen a székhelye, de konkrét igazságszolgáltatási tevékenységet kifejtő részlegek legyenek Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön is. A továbbiakban szükségesnek tartanám, hogy a legfelsőbb bíróságon és az alkotmánybíróságon is legyen egy-egy olyan bírói tanács, amelyben az autonóm területről származó, a magyar nyelvet írásban és szóban ismerő bírák többségben vagy legalább egyenlő arányban legyenek képviselőve a többségi nemzetből származó bírákkal. Ezeknek a bírói tanácsoknak biztosítaniuk kellene azt a lehetőséget is, hogy anyanyelven lehessen kérést beadni és perbeszédet folytatni. Ez a rendelkezés első látásra nehézkesnek tűnhet, de kettős szerepe lenne. Egyrészt biztosítaná számunkra a kényes ügyekben (pl. a Székely Mikó kollégium és az egyéb magyar vonatkozású visszaszolgáltatási ügyekre gondolok) a jogszerű és jogegyenlőségen alapuló elbírálást. De ami még fontosabb, az az, hogy amennyiben az autonóm területekről induló ügyekben a fellebbezéseket a legfelsőbb törvényszéken csak románul lehet majd benyújtani, akkor fennáll a veszélye, hogy az iratokat már helyben is románul kell majd kiállítani, hogy a kizárólag román összetételű legfelsőbb törvényszék vagy alkotmánybíróság tagjai megértsék. Azt sem tartom szerencsés megoldásnak, hogy a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanácsban (CSM) csak egy nemzetiségi bíró legyen. A magyar ügyek elbírálása számára egy ugyanolyan létszámú, magyar és román nemzetiségű bírókból álló speciális tanácsot kell létrehozni. Ez nem lenne diszkriminatív intézkedés, ellenkezőleg, nemzeti jogegyenlőóségünk egyik biztosítéka lenne, amely senkit sem sért (az, hogy melyek lesznek azok az ügyek, amelyek majd ezeknek a speciális tanácsoknak a hatáskörébe tartoznak, azt a statútumban vagy a statútum végrehajtására kiadandó, általunk megszerkesztett végrehajtási rendeletben kell majd biztosítani.) A nép ügyvédje hivatala keretén belül egy tanácsot kellene biztosítani, amely magyar nyelven „beszél és ír”, és amely a magyar ügyeket anyanyelvünkön oldja meg. Erre azért lenne szükség, hogy az ellenünk elkövetett jogsértések ellen anyanyelvünkön tudjunk panaszt emelni, és hogy arra anyanyelvünkön kapjunk választ. Ha mindezeket számunkra nem biztosítják, akkor autonómiánk és nemzeti jogegyenlőségünk elve továbbra is csak formálisan fog létezni. Nyelvhasználati kérdések az élet minden területén Biztosítani kell számunkra azt, hogy ezekbe a funkciókba olyan egyének kerüljenek, akik írásban és szóban ismerik és használják anyanyelvünket. Az igazi jog- és törvény előtti egyenlőség csak akkor valósítható meg, ha a sorainkból kikerült egyének minden hivatalban úgy tudnak érvényesülni anyanyelvünkön, mint a románok az ők vidékein. Itt megjegyezném, hogy ha a memóriám nem csal, akkor az 1881-es erdélyi román pártprogramban az szerepelt, hogy a románok által lakott területekre a magyar állam ne nevezzen ki magyar tisztviselőt. Amikor a Prúton túli Moldovai Köztársaságban élő románok körében felmerült a nyelvhasználat (és az autonómia) kérdése, akkor ők azt mondták és kérték, hogy biztosítsák számukra azt a jogot, hogy például az ők területén levő orvosokkal anyanyelvükön beszélhessenek, különben az életük és az egészségük is veszélybe kerül. Náluk meglett. Ha mi ugyanezt kérjük az általunk többségben lakott területeken, akkor még a szakemberek is rögtön ránk kiáltják, hogy alkotmányellenesek vagyunk. (Ami nem igaz, mert az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozat ezeket a jogokat biztosított számukra. Ismétlem: nem igaz, hogy az akkori határozatoknak nincs törvényi ereje. De még akkor is jogunk van követelni, hogy tartsák be, ha csak erkölcsi ígéret.) Természetesen itt nagyon kényes kérdések is fel fognak merülni, például, hogy mi legyen a jelenleg Székelyföldön dolgozó románokkal. Ezeket a problémákat úgy kell megoldani, hogy az ő jogaik se szenvedjenek csorbát, mondom ezt még akkor is, ha a jelenleg erőszakosan kialakított helyzet jórészt a Ceauşescu és az előtte működő diktatúrák következménye. Például a Ion Antonescu által Dél-Erdélyben bevezetett diktatúra sem volt jobb a Ceauşescuénál. Végül, de nem utolsósorban az előzményekből tanulva most csak egész röviden említem meg, hogy a román igazságügy-miniszter számomra küldött írásos válaszában elismerte: az 1945-ös nemzetiségi statútum egyes rendelkezései most is érvényben vannak. Azt már én mondom, hogy azokra már több mint fél évszázada sehol hivatkozni nem lehet, mert senki sem alkalmazza (mivel formai jellegénél fogva az csak kormányrendelet, amit a gyakorlatban bárki módosíthat.) Véleményem szerint most közzétett autonómiastatútumnál vigyázni kell még a következő két dologra. 1.) Bele kell foglalni, hogy az új statútum a két nép egyezsége, és a mi akaratunk nélkül a többségi nemzet egyoldalúan nem változtathatja meg. 2.) Mivel olyan alapvető jogokat fog szabályozni, mint a nyelvhasználat és egyéb kisebbségi jogok, a statútum nem rendelet, hanem alkotmánykiegészítő dokumentum kell legyen. Nem szabad az életbeléptetését vagy hatályon kívül helyezését rendeletekre bízni, mert akkor hatályát fogja veszíteni, mielőtt érvénybe lépne. Szeretném aláhúzni, hogy autonómiánk és kisebbségi jogaink megadása és biztosítása a román többségnek legalább akkora érdeke, mint nekünk, de az ide vonatkozó konkrét törvények érvényre juttatása (többségi megszavazása) már a románok felelőssége. Nekik a között lehet választani, hogy megadják a jogainkat – ami egyben a lehetőségeinket is jelenti – ahhoz, hogy együtt dolgozzunk Románia előrehaladásáért, vagy a jogok biztosítása nélkül közel másfél millió irredenta lesz ebben az országban, amelyik nem az ország javára fog dolgozni, hanem nemzetiségi jogaink érvényesítésével fog foglalkozni. Már lejárt az az idő, amikor mindent ránk tudtak kényszeríteni, amit akartak. Ezzel kapcsolatban végezetül megemlíteném még, hogy a legnagyobb magyarnak tartott Széchenyi István már több mint 150 évvel ezelőtt megmondta: mi sem vagyunk alábbvalóak a világ semmilyen más nemzeténél. És ez így igaz. Rozsnyai Sándor A szerző ügyvéd, a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara volt dékánja Krónika (Kolozsvár) 2015. június 12.A trianoni diktátum kapcsánMinden nemzetéhez ragaszkodó magyar számára írom a következőket: a trianoni békediktátummal tízmillió magyar állampolgárt kényszerítettek más nemzet igájába. A valóságban igen sok esetben azok is rosszabb helyzetbe kerültek, mint amilyenben Magyarországon voltak, akiket az úgynevezett nemzeti államukhoz csatoltak. Ilyen például az erdélyi románok esete, miként azt még egyik vezetőjük, Iuliu Maniu is észrevételezte. A későbbiekben az így elcsatolt magyarok soraiból több tízezret legyilkoltak (Délvidéken), másokat elűztek szülőföldjükről (Felvidékről), ismét másokat internáltak vagy közvetett módon elüldöztek hazájukból (Erdélyből). Az idegen országokba kényszerített magyarság összességét megfosztották vagyonától és életlehetőségeitől... Összegezve az előbbieket, adódik a következtetés, hogy a diktátum azoknak az igájába hajtott, akik megpróbáltak életlehetőségeinktől megfosztani vagy elpusztítani minket. Nem akarok összehasonlításokat tenni, mert ebben nem szokás és nem is illik, de más népeket, amelyek a miénkkel hasonló elbánásban részesültek, a fél világ gyászol és sirat, nekünk pedig a Trianon óta eltelt időtől mostanig még panaszkodni sem volt szabad, mert esetleges panaszunk sértette a velünk ellenséges hatalmakat, sőt, még a nemzetközi jog által ránk kényszerített törvényeket is. Ezzel együtt nyugodt lelkiismerettel elmondhatjuk, hogy az eltelt ezer esztendőben itt, a Kárpát-medencében államot hoztunk létre. Bízom abban, hogy az általunk létrehozott értékek előbb-utóbb a közös Európában is számítani fognak. Rozsnyai Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2015. augusztus 7.Egy visszaadott állampolgárságrólAz erdélyi Nágó Zsuzsának a magyar állampolgárságról való lemondása sokkal komolyabb és többrétűbb problémát vet fel, mint ahogy az első látásra tűnik. A Krónika augusztus 5-ei számának cikke szerint a székelyudvarhelyi fiatal nő azért készült visszaadni egy éve kapott állampolgárságát Magyarország londoni konzulátusán, mert nem ért egyet a magyar–szerb határon épülő kerítéssel. Szerintem mi, kisebbségiek örökre hálásak kell legyünk a Fidesznek a magyar állampolgárság megszerzéséhez nyújtott lehetőségért. Megemlíteném ezúttal azt is, hogy a Hargita megyeiek által „maradék-Magyarországnak” nevezett ország lakossága a 2004. december 5-ei „népszavazáson”, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök vezérlete alatt elutasította azt a javaslatot, hogy számunkra, határon túli magyarok számára megadják a lehetőséget, hogy a gyakorlatban is megszerezhessük a magyar állampolgárságot (elméletileg azelőtt is lehetett). A Gyurcsány Ferenc által vezérelt, magát anyaországinak nevezett „többségnek” akkor az volt a véleménye, hogy a kettős állampolgárság megadásának a lehetősége oda fog vezetni, miszerint mi, kisebbségben levők „megszálljuk” Magyarországot. Emlékszem egy Debrecen környékén élő szavazóra, aki akkoriban a magyar állami televízióban azt nyilatkozta, hogy az anyaországba „ne gyűjjék senki”, mert ők sem mennek sehova... Engedtessék meg, hogy megjegyezzem, hogy mi, határon túli magyarok igen sokszor jobban féltjük azt a lehetőségeitől megfosztott kis országot, mint a már említett „magyar szavazó”. De most nem erről kívánok beszélni. Bevezető gondolatom folytatásaként meg szeretném említeni, hogy bármennyire fontos számunkra, kisebbségiek számára a kettős állampolgárság, a magyar miniszterelnöknek nemcsak a kisebbségieket, hanem a világ valamennyi, 15 millió magyarját kell képviselnie, úgy, ahogy ezt annak idején Antall József mondta. Őszinte leszek, és harmadszor is megismétlem, hogy hálásak vagyunk Orbán Viktornak és kormányának a kettős állampolgárságért. De ugyanakkor meg kell jegyeznem azt is, hogy Orbán Viktornak a rádióban és televízióban hetente elhangzó, a Fidesz pozitív eredményességére vonatkozó nyilatkozatai számomra minduntalan egy általunk, erdélyi magyarok által átélt időszakot juttatnak eszembe. Amikor szervezett gyűléseken és tévébeszédekben az akkori igen ismert román államfő állandóan „drága hazánkat” és önmagát dicsérte. (Elnézést, ha valakit sért, de én ettől a gondolattól nem tudok szabadulni, amikor a miniszterelnök úr heti „öndicsérő” nyilatkozatait hallom. Biztosan van arra lehetőség, hogy ugyanazt a gondolatot, Magyarország esetleges sikereit más módon is el lehessen mondani, mint ezekkel az öndicsérőnek ható nyilatkozatokkal.) Most pedig térjünk rá Nágó Zsuzsa kijelentésére. E szerint nem jogszerű a magyar kormánynak az az intézkedése, hogy lezárja határait a hazájukból Magyarországra menekülő afgánok, szírek és mások előtt, és ez ellen ő erdélyiként azzal tiltakozik, hogy lemond a magyar állampolgárságáról. Első látásra igen nehezen vitatható ez az álláspont, sőt hozzátenném, hogy talán nem is vonható kétségbe Nágó Zsuzsának ez a joga. Ugyanakkor meg kell említsük, hogy nem is olyan régen mi, erdélyi magyarok is abban a helyzetben voltunk, hogy magyarságunk és a gazdasági nyomor miatt sokan közülünk kénytelenek voltak Magyarországra menekülni. Most az akkori erdélyi magyarokkal sok vonatkozásban hasonló helyzetben lévő szírek, afgánok és mások kénytelenek elmenekülni szülőhazájukból. A hazájukból a szó tágabb értelmében vett nyomorúság miatt elmenekültek száma több tízezerre rúg. Az ENSZ 1948-as alapokmánya mindenki számára biztosítja azt a jogot, hogy bármely országot – tehát szülőhazáját is – elhagyhassa. Ebből a szempontból formálisan törvénytelennek tűnik az ennek a jognak a gyakorlását akadályozó magyar határzár (drótkerítés), és – szintén formálisan – jogosnak látszik Nágó Zsuzsa ezzel kapcsolatos tiltakozása is. De ennek a kérdésnek van egy másik oldala is, amitől nem szabad eltekinteni, éspedig a következő. Az általam fentebb már említett, és az amerikai magyarok által tételesen megfogalmazott, lehetőségeitől megfosztott kis ország kell legyen az, amelyik a saját és a magyarság problémáin kívül a világ összes megbántottjának és nyomorúságban élőnek a helyzetét meg kell oldania?! Erre a kérdésre viszont csak nemmel lehet válaszolni. Nem Magyarország kell eltartsa a világ összes szegényét. Sajnálom őket, egyetértek és együttérzek a menekültekkel abban, hogy meg szeretnének szabadulni a nyomortól, sőt azzal is egyetértek, hogy segíteni kell rajtuk. Amit viszont vitathatónak tartok, az az, hogy ezt a problémát Magyarországnak és nekünk, magyaroknak (egyedül) kellene megoldanunk, hiszen mi is segítségre szorulunk. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a mi nyomorúságunk megoldásában kiktől és milyen segítséget kapunk. Ha Nágó Zsuzsa tud ilyet, mondja meg nekem is, mert a számunkra nyújtott ilyen jellegű segítség nem jut eszembe). Igen, a menekülteken segíteni kell, de szerintem alaptalan azért elítélni az anyaországot, mert meg akarja védeni a hátarait (meglehet, hogy vitatható eszközökkel), vagy azért elmarasztalni, mert ennek a világjelenségnek a megoldásához nincs elég ereje. Úgy vélem, a kérdést talán úgy lehetne megoldani, ha a menekülteket abban segítenék minden szempontból, hogy meg tudjanak élni a szülőföldjükön. Ezt azonban Magyarország egyedül nem tudja megoldani, és ezért én nem ítélem el. Viszont a világ gazdag országai vezetőinek például ez a lehetőség is eszükbe juthatna, ha úgy akarnák. Rozsnyai Sándor A szerző sepsiszentgyörgyi ügyvéd Krónika (Kolozsvár) 2016. március 21.Üzenet a román hatalomnak– interjú dr. Gaudi-Nagy Tamás nemzeti jogvédővel – Március 13–19. között a Nemzeti Jogvédő Szolgálat jogászai és szakértői jogvédő körúton jártak Erdélyben. A március 16-i, kézdivásárhelyi lakossági fórum után kérdéseinket dr. Gaudi-Nagy Tamás ügyvédnek, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvezetőjének tettük fel. – A Nemzeti Jogvédő Szolgálat milyen eszközökkel tud hatni a román politikumra, hogy az erdélyi magyarok helyzete javuljon? – Tényfeltárást és azon alapuló jogvédő munkát végzünk erdélyi ügyvédpartnereinkkel. Az eredményeket nyilvánosságra hozzuk, és dr. Morvai Krisztina EP-képviselő tagunk révén az Európai Parlamentben megjelenítjük. Ez a körutunk is azért jött létre, hogy felmérjük, melyek az erdélyi magyarok életét jellemző jogsértések, tipikusnak mondható hátrányos megkülönböztetések. Találtunk is jó néhányat, mint például a nyelvhasználat, utcanévtáblák problematikája a 20 százalék fölötti részarányú településeken is, és úgy tűnik, hogy ezt egyrészt a román hatalom okozza, ugyanakkor sok esetben a magyar képviseletek sem érvényesítik a jogot, amelyet a nemzetközi egyezmények és a román jogszabályok is elég komoly szinten biztosítanak. Monitorozó jogi jelentést és magyar, angol, illetve román nyelvű dokumentumfilmet készítünk erről az útról, majd eljuttatjuk ezeket az Európai Unió, az Európa Tanács és az ENSZ minden szintjére, és természetesen a magyar és román kormányok részére is. Úgy vélem, a széleskörű figyelemfelhívás lehetetlenné teszi, hogy a román hatóságok részéről tapasztalható magyarellenes démonizálás sikerre vezessen. – Be tud számolni tényleges eredményekről is? – Még országgyűlési képviselőként, Kalmár Ferenc kormánypárti képviselővel 2011-ben sikerrel kezdeményeztem a Kisebbségi Jogvédő Intézet felállítását, amely jelenleg a Kárpát-medencében biztosít olyan magyar ügyvédeket, akik a magyarsághoz való tartozás miatti, illetve diszkriminációs ügyekben képviseletet vállalnak. Munkájukat azonban még ismertebbé és hatékonyabbá kell tenni. Emellett egyfajta ösztönző, jogtudat-ébresztő hatást szeretnénk kifejteni. Partnereink révén tényleges ügyeket is tudunk vállalni, ahogy azt tettük a kertjében Wass Albert-szobrot állító, és emiatt meghurcolt Tóth Ferenc esetében Menyhárt Gabriella nagyváradi ügyvéd útján. Rozsnyai Sándor sepsiszentgyörgyi ügyvéd pedig hatékony védelmet nyújtott olyan fiataloknak, akik december 1-én szerveztek ellentüntetést, és emiatt érte őket retorzió. Minél több ilyen egyéni jogvédő ügy zajlik, annál egyértelműbb az üzenet a román hatalom számára, hogy tervét, a teljes beolvasztás politikáját nem fogja tudni végrehajtani. – Vannak-e olyan politikai partnereik, akik segítségével az erdélyi magyarok ügyét előre lehetne mozdítani? – Dr. Morvai Krisztina független EP-képviselővel együtt, meglévő kapcsolatrendszerünk igénybevételével, jó értelemben vett lobbizással próbáljuk felhívni a magyar és román kormány, illetve az Európai Unió szerveinek figyelmét a nemzetközi jogilag megalapozott, európai minták szerinti székely önrendelkezési törekvésekre, illetve az egyre elharapózó magyarellenes jogsértésekre. Ennek keretében állunk ki a nemzetközi jogi standardok szerint egyértelműen politikai fogolyként, hónapok óta önkényesen, bizonyítékok nélkül fogva tartott két kézdivásárhelyi vármegyés, Beke István és Szőcs Zoltán ügyében. Örömteli, hogy Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes nemrég elítélően nyilatkozott erről az eljárásról, és magyarázatot kért a román hatóságoktól. Fontos hír, hogy dr. Morvai Krisztina tavaly decemberi EP-beli felszólalását követően elkezdődött az ügy európai szintű kivizsgálása, és nemrég kaptuk meg a tájékoztatást az Európai Bizottságtól (EB): az ügy jelenleg Franz Timmermans, az EB emberi jogokért felelős alelnökénél van. – Milyen a viszonyuk a HVIM-mel? – Mindenkivel jó a viszonyunk, aki felvállalja a nemzeti jogérvényesítést, nyitottságot mutat az együttműködésre a magyarok–székelyek jogvédelme körében. Örömmel vettük, hogy a monitorozó utunk során többek között a HVIM tagságára is tudunk támaszkodni, de ugyanígy Marosvásárhelyen a CEMO-val (Civil Elkötelezettség Mozgalom) és a Székely Nemzeti Tanáccsal is volt egy sikeres fórumunk. Márai Sándor örökérvényű sorait ajánlom mindenki figyelmébe: „Úgy tanítottak, hogy minden veszély ellen van fegyver. S a leghatalmasabb a jog és a lelkiismeret.” Daczó H. Barna. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. augusztus 14.EMI-tábor – A titkosszolgálatok és a meghurcolt fiatalok ügyeÁthatotta az elmúlt fél év hangulatát Beke István és Szőcs Zoltán ügye, amikor is két fiatalt terrorizmus vádjával elvitt a Szervezett Bűnözés és Terror Elleni Igazgatóság (DIICOT) mindenféle alapos vád nélkül, majd hónapokat töltöttek előzetes letartóztatásban, jelenleg pedig házi őrizetben vannak. „Azért választottuk ezt a felállást az előadásra, mert közösen sikerült már egy tüntetést szerveznünk szolidaritásunk kimutatandó a két fiatal irányába, mindezt pedig a helyhatósági választások kampányidőszakának közepén” – mondta Sorbán Attila Örs. Hozzátette: az említett tüntetésen nemcsak civil szervezetek, hanem pártok képviselői is részt vettek, megmutatva, hogy nemcsak üresen beszélnek a kisebbségi érdekvédelemről, hanem lehet rájuk számítani. Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője kifejtette, amikor kezdődött a terrorhullám a HVIM-esek ellen, akkor nem látták az egész képet, viszont mostanra összeállt: egy élő példa, hogyan működik karöltve a román titkosszolgálat ( SRI) és a média. Mint magyarázta, szépen fel volt építve a történet, eleinte csak találgattak a médiában is, negyven bombáról és több terroristáról volt szó, percről percre manipulálták az embereket. „Amikor Szőcs Zoltánt is elvitték, már vártuk, hogy mi következünk” – tette hozzá Tóth Bálint, egyik tagjuk például fenyegető szöveges üzenetet is kapott egy ismeretlen telefonszámról. Hosszú távon az lehet az ügy jelentősége, hogy amikor az autonómia ügye magasabb szintekre jut, akkor azt minél hamarabb tudják lesöpörni az asztalról: a terrorista székelyek helyzetét nem tárgyalják. Szőcs Csongor csupán testvére, Zoltán helyzetéről beszélt, ugyanis Beke István tárgyalásán tanúskodik. Kiemelte, hogy elsőfokú tanúja Bekének, ám eleinte ki sem hallgatták őt, csak azokat, akiktől a vádakat alátámasztó információkat reméltek. Mint ismeretes, a házkutatások alkalmával magyar és Árpád-sávos zászlókat, Wass Albert-köteteket foglaltak le. Bukarest előtt 10 kilométerrel megálltak, és egy tiszt utasításai alapján elgyakorolták egy terrorista elfogását Romániában – mesélte Szőcs Csongor. „Az ilyen komoly terroristákat pedig hogy lehet, hogy hazaengedték házi őrizetbe?” – tette fel a kérdést Szőcs, aki tájékoztatott: a romániai jogtörténetben nem történt soha olyan, hogy ebben a fázisban hazaengedték volna a gyanúsítottat. „Három tárgyalásra engedtek be minket, az ott levő emberek, az ügyészen és a bírón kívül, mind kacagtak a vádon.” A házkutatáskor lefoglalt tárgyak egy részét visszaszolgáltatták, ám a zászlókat és a köteteket például nem, arra hivatkozva, hogy ezek a fő bizonyítékok. Szőcs ugyanakkor hozzátette, Beke István terrorizmus vádjával, míg Szőcs Zoltán terrorizmusra való felbujtással van vádolva; két állítólagos bűncselekményről van szó, ezeket mégis egyként kezelik a bíróságon. Az ügyvéd keresése sem volt egyszerű: a jogászok mind visszakoztak, többen családi programra hivatkozva, de volt, aki szemükbe mondta, hogy nem vállalja az ügyet, mert fél. Végül Rozsnyai Sándor ügyvéd vállalta el a munkát – mondta Szőcs Csongor. Elmagyarázta: az elmúlt fél évben nehéz anyagi helyzetbe kerültek a meghurcoltak családjai, most ebből próbálnak kilábalni. Tőke Ervin, a Minta elnöke elmondta, közösségi ügyről van szó, amelynek súlyos következményei vannak és lehetnek az egész magyar közösségre nézve: a román állam félelmet kelt az emberekben, így akarva megakadályozni, hogy a magyar ügyet felvállalják. „Politikusokra van szükségünk, nem utászokra” – jelentette ki Sorbán Attila Örs, aki úgy vélekedett: olyan kisebbségi érdekérvényesítésre van szükség, amely megakadályozza a hasonló helyzetek kialakulását. Az elkövetkező időszakban az a célja a már említett szervezeteknek, hogy nyomást gyakoroljanak az erdélyi magyar politikusokra: vállalják fel a hasonló ügyeket, nemcsak a magyar, hanem a román közösség és hatalom előtt is. Ha ezt nem teszik meg, arra kérik a választókat, hogy az őszi választások alkalmával fontolják meg, szavazatukkal támogatják-e a parlamentbe való bejutásukat – zárta gondolatait az EMI vezetője. Az erdélyi magyarság és a titkosszolgálat: a Szekuritátétól a SRI-ig címet viselő kerekasztal-beszélgetésen Gergely István így határozta meg a világnézetek kizárólagosságán alapuló rendszerek működését: „Tudósok és egyenruhát viselők egymást kiszolgálják.” A Szekuritátét illetően elmondta: a katolikus egyházban is „áldásosan” fejtette ki tevékenységét a román titkosszolgálat, és ennek a mára is kihatása van. Az előadó kijelentette: a hatalom részéről még néhány évvel ezelőtt is hasonló módszereket tapasztalt, mint a kommunizmus idején: igyekeztek tudomására hozni, hogy mindent tudnak róla, ezáltal pedig megfélemlíteni. A közösségnek a félelem feloldására kell törekedni – vélte Gergely István. Szabó Gyula kifejtette: Magyarországon még ma is sokan elbuknának, ha a múlt komoly feltárására sor kerülne. Rendszerváltás helyett csak egy hosszúra nyúlt átmenet kezdődött el, ami napjainkban is tart; az előző rendszer besúgói, ügynökei közül sokan ma is magas beosztásban vannak – mondta az egyháztörténet kutatója. „Meg kell húzni a vonalat a diktatúra és a demokrácia között. Nem lehet, hogy aki a diktatúrát kiszolgálta, az a demokráciát is szolgálja” – jelentette ki Szabó Gyula, aki azt javasolta: nyilvánossá kell tenni az aktákat, és általános átvilágítást kell végezni, nem csak egy-egy emberen kérni számon a múltját. Közlemény Erdély.ma 2016. augusztus 16.Közösségi ügyről van szóMegfélemlítésre játszik a román állam A zárult 12. EMI-tábor során kiemelt témaként kezelték Beke István és Szőcs Zoltán ügyét. Augusztus 13-án a HVIM képviselőivel Tőke Ervin, valamint az EMI elnöke, Sorbán Attila Örs beszélgetett. Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője kifejtette, amikor kezdődött a terrorhullám a HVIM-esek ellen, még nem látták az egész képet, viszont mostanra összeállt: élő példa arra, hogyan működik karöltve a román titkosszolgálat ( SRI) és a média. Hosszú távon az lehet az ügy jelentősége, hogy amikor az autonómia kérdése magasabb szintekre jut, akkor azt minél hamarabb tudják lesöpörni az asztalról, azzal érvelve, a terrorista Székelyek igényeiről nem tárgyalnak. Szőcs Csongor csupán testvére, Zoltán helyzetéről beszélt, ugyanis Beke István tárgyalásán tanúskodik. Kiemelte, elsőfokú tanúja Bekének, ám eleinte ki sem hallgatták őt, csak azokat, akiktől a vádakat alátámasztó információkat reméltek. „Az ilyen komoly terroristákat hogy lehet, hogy hazaengedték házi őrizetbe?” – tette fel a kérdést Szőcs, aki tájékoztatott: a romániai jogtörténetben nem történt soha olyan, hogy ebben a fázisban hazaengedték volna a gyanúsítottat. „Három tárgyalásra engedtek be minket, az ott levő emberek, az ügyészen és a bírón kívül, mind kacagtak a vádon.” Beke István terrorizmus vádjával, míg Szőcs Zoltán terrorizmusra való felbujtással van vádolva; két különálló állítólagos bűncselekményről van szó, ezeket mégis egyként kezelik a bíróságon. Ügyvéd keresése sem volt egyszerű, mesélte: a jogászok mind visszakoztak, többen családi programra hivatkozva, de volt, aki szemükbe mondta, hogy nem vállalja az ügyet, mert fél. Végül Rozsnyai Sándor ügyvéd vállalta el a munkát. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. szeptember 23.Nemzeti jogvédelem nélkül nincs önrendelkezésKétnapos szakmai találkozót tartottak Kárpát-medencei – felvidéki, kárpátaljai, erdélyi és délvidéki – magyar ügyvédek és nemzeti jogvédők Budapesten szeptember 9–10-én. A tapasztalatcserére és önképzésre is lehetőséget nyújtó összejövetelre dr. Morvai Krisztina független európai parlamenti képviselő és a Nemzeti Jogvédő Szolgálat (NJSZ) közös meghívására és szervezésében került sor. A rendezvényen részt vett dr. Szili Katalin autonómiaügyi miniszterelnöki megbízott, Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetője, és dr. Pákozdi Csaba, a szomszédos államokban élő magyarokért felelős külügyminiszteri biztos munkatársa is. A kormányzati képviselők kifejezték készségüket az együttműködésre, a kölcsönös véleménycserére és tájékoztatásra. Rámutattak, hogy a nemzeti jogvédő munka mennyire fontos szerepet játszik az elcsatolt magyar területeken élő magyarok önrendelkezésének kivívása szempontjából. A részvevők – egyedi jogesetek ismertetésével – megosztották egymással jogi és mozgalmi tapasztalataikat a Kárpát-medenceében elszakított sorban élő magyar közösségek egyéni és közösségi jogainak érvényesítésével kapcsolatban, úgymint a nyelvi jogok, a véleménynyilvánítási szabadság, gyülekezési jog, egyesülési jog gyakorlói elleni jogsértések, a nemzeti, közösségi szimbólumok használatával kapcsolatos gondok (pl. székely zászló üldözése), a rehabilitálási és restitúciós ügyek, a magyarok elleni nemzeti alapú büntető és szabálysértési eljárások, a nyilvánosság és árnyékjelentések szerepe a nemzeti jogvédelemben. Saját tapasztalatként elmondtam, hogy nálunk a csángó-magyarok szervezetét megpróbálták feloszlatni, iskoláikat pedig bezárni, de ez nem járt sikerrel. Más eseteket is ismertettem, olyant is, amelyikben a per elveszett (például az Új Jobboldal 2013-as Sepsiszentgyörgyi felvonulása után). A találkozón jelenlevők megegyeztek abban, hogy ez a szervezet továbbra is segíteni fogja azokat a magyarokat, akiket nemzetiségük miatt jogsértés ért, és ennek érdekében intenzívebbé teszik együttműködésüket, megpróbálják összehangolni módszereiket, fokozottan odafigyelni az európai normák alkalmazására, illetve a jogsértések széles körű ismertetésére, az európai intézmények tájékoztatására. Az elhangzottakból egyértelműen kiderül: annak ellenére, hogy a Kárpát-medencei magyarság különböző országokban, szétszakítottan él, mint nemzet, egységes. Rozsnyai Sándor nemzeti jogvédő és ügyvéd Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-16
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
